„azért vannak a jó barátok……”



munkanélküli vagy-munkanélküli vagy…- zakatol a fejem, a szívem és ezt tényleg csak az érti, akinek nincs munkája, de nagyon szeretne dolgozni. A nap a netes, újságos álláskeresgélések böngészésével kezdődik, s nagyjából azzal is zárul. Aki komolyan veszi, annál csak így működhet. Közben pedig: ismerősök, ismeretlenek keresése, érdeklődés, állásinterjú (már ha hívják az embert).

Apropó!

Legalább öt befektetési, biztosítási „csomagot” hallgattam végig roppant figyelmesen, s bár magamat egyáltalán nem tartom sem elesettnek, sem pedig butuskának, nem találtam per pillanat azt a pontot, ahol én ebben a mai világban megtakarításra bírnám családanyáinkat és –apáinkat……nem visz rá a lélek.

Persze, tudom én: vannak néhányan, akik megtakarítanak (mert mondjuk van miből) – de ez nem az én ismeretségi köröm, a kapcsolatrendszeremben, a baráti körömben pedig mégsem járja, hogy „te, nem gondoltál a nyugdíjas éveidre, az unokáidról milyen módon gondoskodsz..? Maradi vagyok? Meglehet, de én már ilyen is maradok.

Szóval végighallgattam ismerőst és ismeretlent minderről és csodálom, aki ebből sok pénzt csinál.



Én nem tudok.



A munkahelykeresés egyetlen nagy pozitívuma, hogy az ember lassanként rájön: akadnak még rendkívül jó barátai, ismerősök, akik ezzel vagy azzal segítenek. E-mail váltással, jó szóval, kávézással, lelkizéssel, ebédmeghívással, relax-kipróbálással, agymosással……….



És persze akadnak, akik teljesen érzéketlenek, legföljebb sajnálják az embert.



Az igazi barát tényleg a bajban ismerkszik meg: Major Évi, a Szegénységellenes Hálózat oszlopos tagja, fórumvezető régi jó barátom, s amikor csak kértem, jött, találkoztunk, riportoztunk, mert hogy két kicsi lehetőség akadt menet közben. Az egyik egy régi, szintén jó barát, Mohay Gábor személyében, aki  Győri Tükör honlapos világhálós változatának szerkesztője. A másik az idősödők lapja, a Generációk, Fábián Gyuri jóvoltából.

Hogy az író embereknél maradjunk: itt van a Győri Antológia Kör: Csáky Anna és Molnár György többször is hívtak, konkrét ötletekkel, elképzeléssel, barátsággal. Bende Ildikó győri színművésznő, akivel rengeteg író-olvasó találkozón vettünk részt anno és nagyon megismertük egymást.

Ildikó az anyai szeretetét is továbbította felém, a családom felé, soha nem felejtem el. Szuchy Erzsi pótanyám, akihez sok évtizedes barátság fűz, s aki a legvadabbnak tűnő kérdéseimet, félelmeimet is komolyan vette. Biztatott, kávézott, felköszöntött a névnapomon, de még a megélhetésünkért is aggodalmaskodott. Nem kérdezett, segített.

Bári Olga. Mindenki Olgija, akivel kétszer is összeszaladtam az utcán és személyesen vitte be az önéletrajzomat az illetékes helyre……..Rimányiné Somogyi Szilvia, a regionális munkaügyi központ vezetője, aki konkrét tanácsokkal indított útnak és annyira biztatott. A kirendeltség vezető Székely Tamás, aki nemcsak szakmai- de emberi vonatkozásokban is a lelkem mélyére nyúlt. Nem főnökként és nem munkaügyesként, hanem nagybetűs emberként próbált segíteni.



Páternoszter Piroska főosztályvezető, aki – ha kellett – vette a kétségbeesett sms-met, kérdéseimet, félelmeimet.

Lipovszky László Svédországból, aki nagy rádióhallgató és így ismertük mg egymást. Ő kikutatta az elérhetőségemet anno vagy 20 éve egy szeretetért vonatozó kisfiú kapcsán. A riport a Kossuthon ment, többször ismételték. Laci pedig olyan messziről meglepetést szeretett volna, ajándékot ennek a gyereknek. Akkor, anno megoldottuk együtt. Ő küldte a pénzt, én megkerestem újra a fiút, - a Laci-féle ajándékokkal. A gesztusből aztán barátság lett, Lacit és családját a szívembe zártam örökre. Mindezt azért mesélem, mert elkeseredett hangú e-mailemre Laci nemcsak írt, de azonnal segített is.

Pais Judit, Fábián Marcsi, a szegedi Szlavkovics Rita, akiket szintén elbocsátottak, vagy nyugdíjaztak, de akik épp úgy birkóznak az érzéssel, félelmeikkel, tanácstalanságaikkal. Írnak, keresnek, tippeket, tanácsokat adnak, a régi kollégák közül pedig itt van a drága Pongi, Pongrácz Judit, Gősi Vali, aki a lgutóbbi költészeti biennáléra is meghívott.



Nagy-nagy, mi több óriási az űr, mégis jó érzés, hogy vannak még barátaim. Nem „ez csak egy munkahely” problémáról van ugyanis szó, hanem az élet egy jelentős részéről, ahol célok, feladatok vártak. Most még nincs mire felkelni, időre menni, de hátha sikerül……….
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Munka nélkül - két gyerekkel 2

 

 

 

A nagyobbik gyerekem szocped.-re jár, az Apáczai Karra. Türelmes, megértő, fiúban pláne az. Éjjelente diákmunkát vállalt eddig is, ezután is. Nyilván, a pénzét nem veszem el, - hogyan is venném? – de azért jól esik, hogy felajánlja: ha minden kötél szakad, itt lesz az ő pénze, beteszi a közösbe.

Szégyellem magam. Még akkor is, ha ezt nyíltan nem mondom meg neki. Próbálok higgadt lenni. Miért nem megy?

Az alvás változatlanul csak nyögvenyelősen, mi több alszom egy-két órát, aztán csak nézegetek. Olvasni nincs kedvem, pedig jaj, de erőltetném.

 

Sok jó tanácsot kaptam: langyos tej, mézzel, levendulás fürdő, tereljem el ezzel-azzal a gondolataimat. Van, akinek ez megy, velem valami baj van. Talán túlon-túl váratlanul értek a dolgok, talán képtelen vagyok fölfogni, azonosulni, minden porcikám tiltakozik a történtek ellen.

 

Millió helyre telefon, rohanás a barátokhoz és az ismerősökhöz, de semmi. De hát hogyan is várhatna az ember gyors megoldást..! Én mindenesetre ezerrel sürgetném az időt, segítséget kérek minden, szóba jöhető ismerőstől.

Közben a világhálón fellelhető pályázatokkal kelek és fekszem, s mire eltelik 4-5 hét, legalább 50 állásra pályázok. Tanítóira, asszisztensire, könyvtárosira, eladóira, pénztárosira…..s közben önvád, kilátástalanág-érzet, kisebbség-érzet kavarog bennem.

Megyek, ahova kell: munkaügyi központ, beregisztrálnak, végigszaladnak a listán: esetleg milyen állát tudnának ajánlani. Egyelőre reménytelennek tűnik a helyzet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Munka nélkül - két gyerekkel

 

Az idei Húsvétra és Pünkösdre jó szívvel emlékszem. Munka után siettem haza az enyéimhez: Eszterhez és Gergőhöz siettem, mert tudtam, minden velük töltött perc és óra fontos. És fontosak maradtak az ünnepek, mert....... mert akkor még volt munkám.

Munkám, amely hat hete nincs. Hat hete úgy érzem, fölöslegessé váltam, nem kellek, nem számítanak rám. És nem értem a miérteket, hogy 49 évesen 200 hasonló cipőben járó emberrel egyik napról a másikra miért tették ezt?

Pontosabban: minden ok és előzmény nélkül miként történhet meg ma ez Magyarországon, hogy egyszer csak puff, kihúzzák alólad a talajt, nem számít, hogy család-és lakásfenntartó vagy, hogy imádod a munkádat, hogy elhivatott és szorgalmas, ráadásul még alázatos is vagy.

 

Miért, miért, miért..?

 

Ballagás miatt kértem június 16-ára egy szabadnapot. A keresztlányom ballagott az általános sulijából. Éppen az ünnepi ebédre igyekeztünk ki Győrságra, amikor jött a telefon: azonnal menjek be a rádióba, mert baj van, - nem hosszabbítottak szerződést. Hozzáteszem: fél éve a napilaptól hívtak, vagy inkább csábítottak át: most gyere, most van lehetőség! Mivel ismertem a terepet, a munkatársakat, kaptam az alkalmon. Ma már tudom: nem szabadott volna hallgatnom senkire és semmire, arra az emberre meg pláne nem, aki ezt tette velem, velünk.

 

Hidegzuhanyként ért a hír, kis híján rosszul lettem, nem is értettem, mi és hogyan történt. Egy pillanat alatt eltörött minden amiért azidáig megszállottként dolgoztam, küzdöttem. A hír elért, ott volt az agyamban, a szívemben, de hogy ez milyen következményekkel jár, gőzöm sem volt róla.

 

A gyerekeim és a család vigasztalt, majd csak lesz valahogy, de ez a "majdcsak leszvalahogy" semmilyen tartalommal nem bírt. Hiszen élni, enni kell, egyedülállóként pedig tartalékokat nem tudtam félretenni. Annyit, hogy idén mondjuk néhány napra szívesen leruccantunk volna a Balatonra. Hát ennyi lett volna, amiből tudom, már semmi nem lesz. A nagyobbik gyermekem, a 22 éves Gergő apja kórházban, a kicsi, a 10 éves Eszteré pedig minimális összegű, nem meghatározott összegű tartásdíjat fizet. Szóval ezekkel nem sokra megyek. Akkor? Hogy éljem, hogy éljük túl?

 

Egyáltalán: mire számíthatok a nyár közepén. Hat hét elteltével azt mondhatom: nagyjából semmire. Legföljebb vigasztaló szavú és megértő barátokra, néhány sajnálomra, a gyerekek együttérzésére.

 

És akkor még mindig nem tudok mit kezdeni az éjszakákkal... Lehet, idegbajos lettem? Zakatol az agyam, nem tudok aludni, elaludni, pihenni. Uramatyám, csak egy, igazán alvással telő éjszakát tudhatnék magam mögött..! Félek és ez a félelem úgy érzem egyre mélyül, már-már belefulladok.

 

harcsi

 

 

 

Föl-fölriadok, de lehet, már egybefolynak a nappalok és az éjszakák. Nem hiszem, nem akarom még mindig elhinni, hogy ez velem történik, ugyanakkor Pécsen, Szegeden, Miskolcon és a fővárosban is rengetegen járnak hasonlóképpen. 200-, majd 400 ember leépítése a közmédiumoktól. Állítólag nincs név és nincs háttér vagy szociális indok, géppuskasortűz-szerűen zajlik minden. Az itteni kisfőnököm - férfi létére - sír. "Harcsika semmit nem tudtunk, semmi előzmény" - magyarázkodik, de hát én tudom, hogy ez tényleg így van. Lekéreti a teljesítményeket: messze a legtöbbet teljesítő vagyok, pardon voltam az elmúlt fél évben. De hát akkor miért kerestek, hívtak, csábítottak? Ugyanakkor keresem, keresném a folytatást. Tárcsázom, keresem a legjobb ismerőseimet, meglepődnek a hallottakon, de segíteni egyik sem tud. Állás nincs, az oktatásban nyári szünet, pénztárosnak és takarítónak sem kellek. Csődtömegnek érzem magam, hitetlennek, egy barátommal aztán elmegyünk a helyi plébániára. Hátha tud az atya segíteni.

 

Remélem és reménykedem.

 

Hiába.

 

Egyedüli kapaszkodó, hogy legalább végighallgat, azután mintha nem is értené. "Judit, de hát a maga nevével.....!" Judit, a maga tapasztalatával.....!" Én meg azt nem értem, ő mi nem ért. Hogy nincs, hogy hiába szaladok jobbra-balra, konkrét állás, lehetőség tényleg nincs.

Júniusban még volt passzív táppénz, létezett, - szerencsére annyi lélekjelenlétem még azért volt, hogy 1. felhívom a háziorvosomat 2. menjek a könyvelőhöz, ilyenkor mi a túró van..? Így a kirúgásom, vagy inkább elbocátásom napján már táppénzre vettek. Egy hónap. Egy, két, azután a többedik napon rájöttem: olyan dilis vagyok, annyira bepánikoltam, hogy segítséget kell kérnem. Dokitól. Alvásilag.

 

Frontint meg még egyfélét írt, de a remélt alvás helyett állandóan felriadtam, rémálmaim lettek az éjszaka közepén, reggel pedig egy csutakban ébredtem. Halálosan féltem már magamtól, miközben azt is láttam: a gyerekeim aggódva figyelik a vergődésemet.

 

Egy sírógörcs után - amikor mindketten nagyon megijedtek - leültem velük beszélgetni. Őszintén osztottam meg velük a félelmeimet.